Szíves kínálás

Amint ott ballagnak: jön szemközt velük egy jóképű, szálas termetű parasztember, valamelyik gyulakeszi szőlősgazda. De nem a mélyúton jött, hanem fönt az útparton, a gyepes pázsiton, a szőlő utak végén.

Amint jön: meglátja lent az út fenekén azt a két úrforma embert. Kicsiny mind a kettő, barna mind a kettő, hangosan beszél és jókedvű mind a kettő, s valami idegen vidéki magyarsággal beszél mind a kettő.

Megáll, s nézi őket. De Gyulai Pál úr és Salamon föl se tekint, ballag tovább fölfelé. Megfordul a gazdaember is, s kíséri őket ott a part tetején fölfelé.
Egyszer aztán lekiált hozzájuk.
- Adjon isten jó napot!
Gyulai Pál úr és Salamon Ferenc a nagy beszélgetés közben nem hallották a köszöntést. Andalogtak és vitatkoztak tovább ott a satóút fenekén.
A gazda azonban onnan az útpartról még egyszer hangosan lekiáltott.
- Mondtam már: adjon isten jó napot!
Ezt már meghallották. Gyulai Pál úr felnézett a magasba, megállt, s nagy fennen visszakiáltott
- Adjon isten!
A gazdaember is megállt.
- Ha nem vétek szómmal, azt kérdezem, hova igyekeznek az urak?
- Miért kérdezi azt kelmed?
- Mert hát a pincém itt van ám az út mellett.
- Nem törődünk mi azzal a pincével!
Nagyot nézett a gyulakeszi ember erre a szóra. Ez a két kis barna úr bizonyosan messze vidékről tévedt errefelé.
- De van ám a pincében bor is.
- Nem törődünk mi a borral se.
- Hová valók az urak?
Gyulai Pál úr dévaj büszkeséggel kiáltott föl:
- Erdélyországiak!
- Micsoda? Erdélyországiak? Az áldóját, a pincém előtt már akkor el nem mennek az urak anélkül, hogy egy pohár boromat meg ne igyák!
A mélyút csakhamar a felszínre jutott. Ott feküdt mellette a pince bal kéz felől, Kőboltos pince, nádfedelű elő épülettel. Kettős ajtaja az útra nézett. Sarkánál hatalmas diófa, előtte gyönyörű pázsit. Sietett előre a gazdaember, s mire az erdélyországiak odaértek, ő már a nyitott ajtóban állott, s egyik kezében a lopótököt lóbálta.
Gyulai Pál úr még ott is tűnődött, még ott sem tudott a helyzet magaslatára emelkedni. Salamon Ferencnek kellett őt biztatnia, hogy a pincébe betérjenek.
S mikor az ember már hozta a bort, pohárba ereszté, maga is ivott, vendégeit is megkínálta, még akkor is azt kérdezte Gyulai Pál úr a gazdától a maga ingerkedő magas hangján:
- De hát voltaképpen miért is hívott be ide kegyelmed bennünket?
- Nehéz feje van az úrnak! Nem mondtam már, hogy a pincém az út színén van, s hogy az urak a pincém előtt mentek volna el?
- Hát ha mégsem jöttünk volna be?
- Nem tanácsoltam volna az uraknak. Nagy kegyetlenség lett volna. Csúffá tenni nem szabad a szegény embert. Azonban ne feleseljünk most már, tessék leülni.
A sajtógerendáról levett az ember egy üvegpoharat. Biz az nem volt kimosva szüret óta. A lopótökből kiöblítette kissé, s aztán színültig eresztve, föltartott jobb kezébe fogta azt a poharat.
- Isten hozta az urakat az én kis hajlékomba. Tartsa meg az én istenem az urakat erőben, egészségben, jókedvben, békességben. Kik légyenek az urak, és mi járatban vannak, nem tudom, nem is keresem. Járjanak szerencsével és isten áldásával. Ha pedig hazatérnek: bút, bajt, szomorúságot otthon ne érjenek, s otthonvalóikat jó egészségben találják.
Az én istenem áldja meg az urakat, amiért e mi országunkat jó szívvel meglátogatták.
Gyulai Pál úr mosolyogva hallgatta e parasztos hálálkodást. Sehogy se értette meg, miről van szó. Már nyúlt a tele pohár után, de a gazda nem adta a kezébe.
- Először majd magam iszom!
Ivott is. Ki is itta a pohár fenekéig. Nincs abban a borban méreg. Csak azután töltötte meg ismét s nyújtotta egymás után vendégeinek. Salamon Ferenc előbb fölismerte a helyzetet. Ő csakhamar rájött arra, hogy az a fiatal parasztember ősmagyar ember, aki minden poharát köszöntővel issza, s szívesen adja az utasnak, amije van, de jó szót vár a maga jó szavára......

Ide hívja be a vendégeit; ide hozza ki a bort a belső pincéből, s itt kínálgatja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával. Csak arra vigyáz, hogy ő maga is igyék annyit, mint egyik-egyik vendége.

Behív egy pohár borra minden úton járót.

Drótos tót, bugyros zsidó, babkár,* kucséber,* vándorló legény, magános cigány, szegődő ember, vásárra menő: neki mindegy. Az ősi erkölcs azt parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, akit a sorsa arra visz, meg kell kínálni. Szegény úton járó elmondja ezt a szót hangosan is, magában is: az isten áldja meg. Szegény magyar embernek pedig az isten áldása de mindig jólesnék!

/Eötvös Károly: Balatoni utazás /részlet/